, ,

„PIFÖ” –APécsváradi Ifjúsági Önkormányzat

Baranya megyében a legaktívabb és legtöbb fiatalt megmozgató ifjúsági szervezet

 

Vasárnap este László Miklóssal beszélgettem a pécsváradi „Jovánban” a Pécsváradi Ifjúsági Önkormányzatról, helyiek szava járása szerint a „PIFÖ”-ről. Miki korábban az önkormányzat egyik központi szereplője volt, mára viszont átadta a fialtabbaknak a hivatalos szerepet, ennek ellenére még ma is aktívan segíti az újabb generáció munkáját.

A PIFÖ 2001-ben alakult, azzal a céllal, hogy összefogja a pécsváradi 15 és 30 év közötti fiatalokat. Ebből a korcsoportból lehet indulni az ifjúsági önkormányzat képviselőjének és polgármesterének is. Induláskor 10 képviselőt lehetett választani és egy polgármestert a településen. Akkor úgy határozták meg, hogy 100 főként legyen egy képviselő a bizottságban, mára viszont a PIFÖ a lakosság csökkenése miatt 9 képviselőből és egy polgármesterből áll össze.

Az alapítás óta sokat változott a PIFÖ tevékenysége, már csak azért is, mert a fiataloknak teljesen másra van igénye, mint akkor.Korábban például nagyon népszerűek voltak a teaházak, az Ifjúsági Fesztiválon a pénteki rock nap és a zenei tehetségkutató programok, ma viszont ezzel nem lehet megmozgatni a helyi fiatalokat. Ma az ifjúság inkább elektronikus zenére vágyik, emiatt 2011ben először rendeztek a Dombay tó partján egy szabadtéri elektronikus zenei rendezvényt, a DombaySound-ot, ez mára az egyik nagy büszkeségük lett, ugyanis évről évre egyre több látogatót és támogatót vonz.

Ezenkívül a PIFÖ évente több alkalommal is szervez vidéki hangulatot felelevenítő hagyományos bálokat, ahol kivétel nélkül összehozza és megtáncoltatja a környékbeli fiatalokat és időseket.

 

A PIFÖ szabadidős programkínálatába tartozik a filmklub és az éjszakai pingpong, ezeket igény szerint szokták megrendezni. Korábbi években közkívánatra rendszeresen szervezték, azután kevesebb volt rá az érdeklődés, így szünetelt, de most újból rendszeres program lett. Ilyenkor a jó hangulat mellé ingyen teát és zsíros kenyeret kapnak a fiatalok, és anépszerűségét mutatjáka  véget érni nem akaró hajnalba nyúló pingpongmérkőzések.

A PIFÖ évente rendez több napos Ifjúsági Fesztivált, Szüreti fesztivált, Gyereknapot, karácsonyi – húsvéti kézműves foglalkozást, és a környéken Ők szervezik a legnagyobb szilveszteri rendezvényt is. Ráadásul nyaranta sem lehet unatkozni Pécsváradon, ugyanis a gyönyörű Dombay tó partján az önkormányzati táborban szerveznek más és más témára épülő – korábban média, mostanában kommunikációs és disputálós – táborokat a 14 és 20 év közöttieknek.  A tábor tematikájának és minden más PIFÖ-s programnak az összeállításakor bevonják a fiatalokat is, így legjobban az Ő igényeikre szabva alakítják a rendezvényeket. A jövőben a PIFÖ célja, hogy fiataloknak szervezett keretek között is – például egy kerekasztal beszélgetés során -lehetőségük legyen az ötleteik megosztására, hogy még inkább a sajátjuknak érezzék a PIFÖ-t, és a helyi programokat. 

Szerencsére az önkormányzat és a PIFÖ között jól együttműködő kapcsolat alakult ki, beleértve azt is, hogy a helyi önkormányzat tulajdonában lévő infrastruktúrát a PIFÖ ingyen használhatja. A döntésekben való érdekképviselet Pécsváradon országos szinten is példamutató azzal, hogy az ifjúsági önkormányzat polgármesterének tanácskozási joga van az önkormányzati üléseken, így a fiatalok érdekeit is tudja képviselni.

APIFÖ foglalkozik nemzetközi ERASMUS+ programokkal, és segíti a helyiek kiküldetését minél több európai országba. Idén például három török és egy franciaországi futó projectje van, és tervezik, hogy egy nemzetközi projektnek Pécsvárad adjon otthont.

A PIFÖ a rendelkezésre álló önkormányzati épületeken kívül rendelkezik egy saját Ifjúsági klubbal, amit most a fiatalok magáncélú összejövetelekre bérelhetnek ki. Mivel az épület az utóbbi években kevésbé volt kihasználva, így az idő megviselte és most felújításra szorul. Ebben viszont a nehézség az, hogy az épület műemlék védelem alatt áll, így csak az előírásnak megfelelően lehet például nyílászárót cserélni, ez pedig megnöveli a költségeket. Céljuk, hogy a jövőben egy közösségi teret hozzanak létre itt, ahol a fiatalok szívesen töltik a szabadidejüket.

Az aktuális kérdésük az, hogy mivel lehetne odavonzani a fiatalokat? A PIFÖ szándékosan nem szeretne internetet bekötni a klubba, ugyanis ha a fiatalok lemennek, akkor szeretnék, hogy egymással töltsék az idejüket. Szeretnék a klubbot a fiatalokkal közösen rendbe tenni, kifesteni, bútorokat felújítani, majd társasjátékokat és Nintendo Wii-t venni. Szóval tervek vannak, viszont az ehhez szükséges keret még hiányzik, ugyanis a PIFÖ pályázati forrásokból, Önkormányzati és helyi vállalkozók támogatásából tartja fent magát.

Úgy tűnik, hogy a Pécsváradi Ifjúsági Önkormányzat egy példamutató, jól működő szervezet, ahol mind a tenni akaró, mind pedig a szórakozni vágyó fiatal is megtalálja a helyét.

Kívánjuk nekik, hogy a jövőben is ugyanígy vagy még sikeresebben folytassák a munkájukat!

 

Ratting Dia

/by
,

Hétköznapi hősök – hétköznapi történetek

Itt minden egy templom építésével kezdődött. Nagyon régen, vagy úgy 800 évvel ezelőtt. Már akkoriban is lakott volt a terület, azonban az itt-ott felbukkanó parasztházak nem alkottak összefüggő települést. Aztán valamikor a XIII. század derekán a környékben élők építettek egy templomot, aminek a közvetlen környezete hamarosan be is népesült, így már egyre jobban kezdett falucska formája lenni a különböző formájú és méretű házakból álló közösségnek. A helyiek által csak „Klastromként” emlegetett templom azóta vigyázza a település határát, rejtegetve magában évszázadok titkait, misztikus babonákat, hiedelmeket és örömteli pillanatokat, sikertörténeteket.

Sok minden változott a közel egy évezred alatt, talán az egyik legnagyobb változást a török idők hozták, amelyeket a stabil lábakon álló épület is erősen megsínylett. Ekkor szűnt meg külsőleg templomnak, a körülötte lévő házak pedig otthonnak lenni. Az 1700-as évek elején a környék újra benépesült és a régi falu romjaiból új otthonok épültek, azonban a templomrom ekkorra már kiszorult a település szélére, de jelentősége e helyiek életében cseppet sem változott, kedvelt kirándulóhellyé, játszótérré, találkozó ponttá vált.

Jelentőségét a falu életében mi sem bizonyítja jobban,mint következő történetünk, amely jelen időben játszódik, mikor is a település egyik megbecsült öreg ura neki fogott sok éven át hűségesen szolgálókerítésének nyugdíjba bocsátására. Ahogy a nagy köveket pakolászta jobbra-balra, húzkodta föl-alá az udvarban, szépségük ellenére mégsem találta meg megfelelő helyüket, ekkor állt elő a faluhelyen gyakran használatos, robi-gép húzta utánfutóval, nagyjajgatások közepette felküzdötte rá a hatalmas köveket, majd megindult a falu határába. Útja egészen a Klastromig tartott, legörgette a nagy köveket, majd leülve rájuk elgondolkodott az élet nagy dolgain…

 

Stumpf Rebeka

/by
, ,

Vidék az ereimben

Szeretem a vidéket és identitásom része. Sok szállal kötődök hozzá, „oly távol mégis közel érzés“ ez nekem. Vidéken -kisvárosban nőttem fel, szüleimmel, szűkebb családommal jártuk a vidéket, a Tisza partján tanyáztunk, horgásztunk, jártuk az erdőt-mezőt, gombásztunk. Ezzel ellentétben a vidék, mint megélhetési lehetőségek forrása sajnos ismeretlen volt számomra és most a fővárosi életben tanulom, ismerkedek vele, beszélgetünk, elmélkedek róla.

 

Családomban  anyai ágon a mai napig is aktív szerepet tölt be a primer szektor – mondhatnám hangzatos, szép szavakkal. Gyakorlatilag zöldség és gyümölcstermesztésből majdnem önellátóak, bár az utóbbi években, elnézést tőlük előre is, de elkényelmesedtek. Ma már nem tartanak Bobi nevű malackát a hátsóudvarban, akit sajnos hamarabb kellett levágni, mert túl sok édességet etetett vele a sok gyerek és tönkrementek a fogai ideje korán. Nincsenek szárnyasok sem. Viszont van hegykői paradicsom. Felejthetetlen és összehasonlíthatatlan a boltok polcain látható egyen, gyönyörű, szabályos, de fakó és ízetlen paradicsomokkal. Nem is beszélve a gigantikusra növő sütőtökökről sem. Csak hogy két személyes kedvencem kiemeljem.

Valójában hatalmas energiabefektetést és közel mindennapos elfoglaltságot jelent egy család számára, ha otthon termett alapanyagokból szeretné táplálni szeretteit. És közel sem biztos, hogy olyan és annyi terem, mint amit vártak vagy amennyiért érdemes termelni… Ezt mondaná az, aki nem ismeri a saját maga által előteremtett étel ízét, amiben érzi sok nap gondos gyomlálását és szinte a nap melegét is mikor mezítláb hajlongott a végeláthatatlannak tűnő sorok között. Elképzelhető lehet, hogy, ha kiszámolnánk a reális árát a megtermelt zöldségeknek többet kapnánk egy-egy termékre vetítve, de mégis a tudat hogy saját a termés, az megfizethetetlen.

De mi volt, amikor még ez nem egy trend, nem egyfajta tudatosság, vagy egyszerű spórolás volt, hanem a létezés feltétele tényleg a föld volt? A lehetőség, hogy ne kelljen földet művelnie majdnem mindenkinek a mezőgazdasági-technológia fejlődésének köszönhető. És a luxus, hogy ezekről a témákról lehet elméleteket szövögetni (a kis laptomom mögé rejtőzve) a többlettermelés eredményeként jöhetett csak létre.

 

Az én nagymamám (továbbiakban Saci) igenis megjárta Amerikát. Saci tudni való hogy 6 évig kint élt Manhattanben. Igazi metropolita a mai napig, szereti a hétköznapi kényelmet. Na, nem mindenféle kütyükre gondolok. Viszont szereti a finom ételeket, a stílust, a vagányságot, a politikát és a közéletet. Az ő helyében én is több mint valószínű, hogy a “nagy almáról” emlékeznék vissza nem pedig holmi kapálásról a háborús, zavaros nélkülöző időben, mikor a tandíjat pénz helyett például ők krumpliban- azaz természetben fizették meg.

Ma már szinte elképzelhetetlen pedig tulajdonképpen még köztünk élnek ezek az emberek. Csak magukra kellett, hogy öltsék a nagyvárosi álruhát és pénzt – megélhetést keresni. Ezzel párhuzamosan a vidék háttérbe szorult. És fizetőképes kereslet híján minden csak később és megkésve érkezett meg és akkor sem volt túl nagy választék. Bár ez talán nem változott túlzottan a mai városi viszonylatokhoz képest sem.

 

Saci Dobozon született 1933-ban. A háború idején magára maradtak: anya és lánya együtt termeltek apai-férfi segítség nélkül. Sosem mesélte, sosem volt panaszszava, milyen nehéz is lehetett ez. Most is csak nagy nehezen mondogatta el nagyvonalakban az emlékeit, pedig ők szerencsések voltak, hiszen nem éheztek túl sokat. A ház körül is termeltek, de amellett mindkét nagyszülőnek (tehát az én ükszüleimnek) is volt egy-egy tanyája, ahol mindenfélét megtermeltek nagyobb mennyiségben. Saci bár egyke volt, szüleinek 4 és 2 testvére volt, így játszópajtás akadt bőven unokatestvérek személyében. Nagyközség volt Doboz, de nem volt túl sok lehetőségük játékra, így a gyerekek maguk találtak ki játékokat. Például agyagból készítettek üreges téglaszerű „játékot“ amit amikor kiszáradt földhözcsapták és hatalmasat durrant. De, ha nem így rosszalkodtak, akkor sokat barangoltak a környéken, a lányok babáztak minden mennyiségben és persze volt bőven ház körüli teendő is.

 

A szegedi tanulmányok után frissen végzett tanítónőként Darvasra küldetett, ismét vidékre. A pezsgőbb diákélet után (nyilván a maihoz nem foghatóan konszolidált) rátalált a szerelem és megszületett Nagybátyám és Apu.

 

Visszaemlékezésében a vidék inkább, mint a gyerekkorának és a gyerekei születésének színtere jelenik meg, nem mint a vidéki folyamatos munka, hanem mint életmód és, mint egy állapot. Pedig Édesapám még emlékszik rá, ahogy délelőttönként etették kukoricával, búzával a “tyukokat” az udvarban a kis fonott vesszőkosárkából, miközben Édesanyjuk – Saci tömte a libákat a lába közé fogva őket. Hízott a májuk rendesen.

 

Nagyapám, Saci volt férje gyémántdiplomás állatorvos, így neki a vidék (volt) a munkahelye. Ő például anno kapott földet az államtól, de mivel bérbeadta így saját bevallása szerint fogalma sem volt pontosan hol is van.  Az előző volt tulajdonosnak adta ráadásul bérbe… Cudar egy élmény lehetett valakinek visszabérelni a volt saját földjét.

Az ő családjáról jelenleg készíti édesapám a dokumentációt nagyapám elbeszélései alapján.

 

Anya családja már Sopronban, városban lakott, de még kötődtek a földhöz. Volt egy jó kis szőlőjük Sopron mai agglomerálódó térségében. Nagyapám kötözte saját kezűleg a tőkéket és minden szabadidejében a szőlővel foglalkozott, amikor nem olvasott. Isteni bort tudott készíteni bár inkább csak saját fogyasztásra. Sajnos nem nyitott poncichtert, mint oly sokan, akik meggazdagodtak abban az időben a borászatból. A szőlő mellett persze sok minden más is termett.  Ma már kivonták a művelésből és a szőlőket kivágták. Hatalmas munka volt az is…

 

Összegezve tehát minden ágon voltak vidékiek a családban. Nem hiszem viszont hogy az, amibe beleszületünk az  végig is kísér bennünket. Bármikor válthatunk életmódot, de valószínűleg a városból vidékbe váltás sokkal nehezebben járható út, mint fordítva. És koránt sem biztos, hogy mindenkinek jó a váltás.

 

Végezetül pedig a képekről. Sajnos elég kevés képdokumentáció készült, ahol a vidék van előtérben, hiszen ez számukra teljesen hétköznapi dolog volt, mint ahogy mi sem fényképezzük le családtagjainkat a számítógép mögött ücsörögve munka közben.

 

                                        

 

Artner Réka Zsófia

/by
, , ,

Szórakoztatóközpont 50 évvel ezelőtt egy pár száz fős magyar faluban?!

Mindenkinek más-más elképzelése van arról, mit is jelent az, hogy valaki vidéki. Mindenki fejében jelen vannak az általánosítások, miszerint a fővárosiaknak a vidékiekről alkotott elképzeléseikben úgy élnek ezek a vidéki emberek, mint akik egész életükben állatokat tartottak, földművelésből éltek, sáros csizmában járkálnak a házban, otthonkát hordanak és döngölt konyhában főznek.

Ha elutaznak, az emberek hétköznapi szófordulatként használják, hogy vidékre mennek, pedig csak a szomszéd faluba utaznak.

Szóval tényleg mindenkinek mást jelent a vidék. Én 16 éve élek a fővárosban, vidéken nőttem fel, itt töltöttem a gyerekkoromat és itt jártam iskolába. Szerencsés vagyok, hogy mindkét világba betekintést kaptam. De azt mondhatom, annak ellenére hogy vidéki vagyok, a fővárosiakat el kell keserítsem, mert nálunk vidékiként sosem volt háziállat otthon, nem foglalkoztunk földműveléssel, édesanyám nem hordott otthonkát, és a házunk is igazán modern volt.

Mindemellett egy tolna megyei kis falu jelenti nekem és a családomnak az igazi vidéket.

Kocsola a dunántúli dombvidéken, a Dombóvári kistérségben, a megye délnyugati szögletében megbúvó település.  A dombtetőn a templom és a temető, a domb lábánál pedig a néhány száz lakosból álló falu alakult ki. Valamikor jobb időket élt meg. A falu népe földművelésből élt, volt néhány mesterember, hentes, molnár, kereskedő. A történelem viharai megtépázták ezt a kis települést is. „A település pontos keletkezésére vonatkozóan megbízható információk nincsenek, a kis számú írásos feljegyzések alapján csak mozaikszerűen állítható össze története. Múltjáról leletek, égetett agyagedények, római pénzek, kis szobrok tanúskodnak, amelyek ma a szekszárdi múzeumban láthatók. Valószínű, hogya honfoglalók szálláshelye is volt. Szeghalmi szerint a XI. és a XII. században a Monoszló nemzetség tanyázik itt. Egy 1271-ben kelt oklevél tanúsága szerint már temploma is volt. 1500-ban a tamási várhoz tartozott, és a Héderváry család birtoka volt. A hódoltság végén, valószínűleg pestisben vagy éhínség miatt a lakosság elpusztult, a XVIII. században telepítették újra. Vályi András Magyarországnak leírása című könyvében olvashatjuk: “Kocsola magyar falu, földesura H. Esterházy Uraság, lakosai katolikusok, határja jó termékenységű, vagyonjai jelesek.” A kis falucska jobbágyközség lehetett, amelynek neve (Kocsolya, Kotzola, Kocsola), valamint földesurai az idők folyamán változtak. A török hódoltság után első lakosai magyarok voltak. 1740 körül jelenik meg Fischer József molnár “népes” családjával. Németekkel való telepítését 1763 utánra teszik, de itt telepszik meg Hőgyész, Dúzs, Tevel, és különösen Pári népfeleslege is. A németek megjelenésével az 1920-as évek végén, az 1930-as évek közepén már élesedik az ellentét a magyar és a német lakosság között. 1945 előtt a magyar lakosság a Nagyhát utcát, a németség a központtól távolabbi utcákat lakta. Egymás között nem házasodtak. A II. világháború idején a német lakosság nagyobb része a Volksbund tagja lett. A háború utáni kitelepítések következtében a németek helyére a Felvidékről, valamint Jugoszláviából magyar lakosság érkezett. A nemzetiségi ellentétek tovább éleződtek, és a felvidékiek egy része elköltözött a településről. A döntően mezőgazdaságból élő lakosság számára jelentős változást a mezőgazdaság átszervezése hozott. A birtokok összevonása, a gépesítések hatására a mezőgazdaságban dolgozók aránya az addigi 96%-ról csakhamar 69%-ra esett vissza.”

Kocsola, Zrínyi u. 1. Itt éltek az én apai nagyszüleim és dédszüleim. Egy hatalmas Mária Terézia korabeli házban laktak, mely egy saroktelken helyezkedett el és 1500 négyzetméteres telek tartozott hozzá.

A házban volt mozi, szatócsbolt, kocsma, mészárszék, szikvízüzem és lakóhelyiségek. Hatalmas udvar, ahol  aztyúkok szaladgáltak, az ólakban mindig volt egy-két disznó. Nagy melléképület, ahol a lovaskocsival érkezők be tudtak állni és be tudtak térni egy kis pihenésre.

Testvérem ott volt először moziban, a Piedone (BudSpencer) filmek mentek akkoriban. Így emlékezik vissza:„Disznóvágás estéjén mentünk, mert akkor ott aludtunk. Ilyen székek voltak csak feketék, kemény volt és nyikorgós….  Vannak emlékeim, sajna csak a fejemben, de az is valami. A szüretekről, présházról, a hordópucolásról, ahogy vittük a szőlőt, és amikor a mozi már nem működött akkor dolgoztuk fel…Én szerettem menni!”

Minden évben a búcsú napján Anna napkor július 26-án nagy körhinta állt az udvaron, a ház körül pedig céllövölde, meg mindenféle árus kínálta portékáját.Az ünnep vallási gyökerekkel bír és a templom védőszentjéhez, Szent Annához van köze. Gyerekkoromban a búcsú azon ritka napok egyike volt, amikor a szélesebb rokonság találkozott. Ilyenkor finomakat ettek- ittak, nagyokat beszélgettek, estére kelve gyakran mulatoztak is. Búcsú napjára a portákat mindig szépen kitakarították, a házakat kimeszelték. A gyerekek izgatottan várták az ebéd végét, hogy végre indulhassanak a bazárba vásárolni, mivel a rokonoktól szép zsebpénzt kaptak. Jellemző búcsúfiának számított a bocskorszíj, a törökméz és a kakasos nyalóka, hogy a mézeskalácsot ki ne felejtsem. Ilyenkor  akár 1 hétig itt éltek ezek a vásározó emberek. Volt élet a kis faluban!

Szüleimmel és bátyámmal jártunk ide, meglátogatni a nagyszüleimet. Számomra ismeretlen volt ez a világ. Sok idős emberrel találkoztam, másként beszéltek, de mindig örültek, ha megérkeztünk. Bátyám mindig jobban feltalálta magát, szeretett kutatni, padláson keresgélni, régi dolgokat begyűjteni. Én nem igazán tudtam mit kezdeni a látottakkal, hiszen még pici voltam.

Nagyapám hentes és mészáros, valamint kocsmáros is volt. Arra emlékszem, hogy finom töltelékárut készített mindig, jól főzött, szerették a faluban, mert mindenkinek igyekezett segíteni.

Nagyanyám a háztartást vezette. A dédszülők közül a dédimama élt ott, elég öreg volt, de minden találkozáskor lelkesen mesélt az elemi iskolai élményeiről, fel tudta sorolni Magyarország fő folyóit, legfontosabb hegyeit és az alföldeket is. Mindig csodálkozva hallgattuk.

A nagyszülők üzemeltették a szikvízüzemet is. A dédnagypapa testvérének a férje híres szikvízüzeme volt ez, ő volt Dróth Antal szikvízgyáros. Dróth Antal megjárta Amerikát és hazatérve a kis tolna megyei faluban megalapította a szikvízüzemét.

 

 

A fentieket végigolvasva joggal állíthatjuk, hogy Kocsolán a Károlyi család egy modern szórakoztatóközpontot üzemeltetett akkoriban, 50 évvel ezelőtt egy pár száz fős magyar faluban, Kocsolán. Mai szemmel is lenyűgöző, hogy mennyi mindennel foglalkoztak.

Ilyenkor gondolom azt, hogy el kellett volna hozni mindent, ami mozdítható volt, illetve fényképezni, amikor még minden működött. Akkor még nem fényképeztünk,úgy mint most, pedig kellett volna.

Mára már mindenki meghalt, a házat az enyészet eszi. Senki sem él ott, az ismerősök is elmentek már, csak a temetőben emlékezünk.

Károlyi Kata

/by
, , ,

Keresd a vidékit a családban és a barátaid között! Emlékek és élmények.

A mi kis falunknak színe, lelke, szíve van. Valamikor nagyobb népesség lakott itt, mára csak a kitartóak, „ittragadtak”, vagy elvetemült bevándorlók lakják, alig 100-an. Az itt ragadtak egy része nyugdíjas, a fiatalok java részt munkanélküliek. Páran járnak el a szomszéd falvakba, vagy városba dolgozni. A betelepültek jórészt a külföldi szociális háló jóvoltából itt, az ottanihoz képest jóval nívósabb életet élhetnek. Aki nem külföldi, azt a falu viszonylagos elzártsága vonzotta. Vörös József ménese lovas körökben nevezetessé is tette a falut.

A faluban szarvasmarha is csak nála található, így a család számára felesleges tejet szűk körben értékesíteni tudják. Már csaknem baráti viszonyok alakultak ki, így sokszor nem pénzért, hanem csere termékért adják a tejet. Teri néni már kávéval várja az érkező „szállítót”, akit minden alkalommal megpróbál minden féle földi jóval teletömni, persze a gyerekeknek külön csomagol is. Minden alkalommal felajánlja, hogy a fiatalok közül bárki bármilyen főzési, kertészeti, vagy egyéb dolgot szeretne tanulni, az nyugodtan menjen el hozzá egy napra és ő majd mindenre kitanítja. Írhatnék még sok nevet, akit példaként lehetne emlegetni a közvetlenségéről, vendégszeretetéről és baráti hozzáállásáról. A falun az emberekben még él az önzetlen segíteni akarás, tudják: ma a szomszéd kistraktorja akadt el a sárban, de lehet, hogy holnap az enyém fog. A „multik” az óriásgazdaságból nem vennének ki a munkából egy gépet se, hogy kihúzzanak a sárból, de nincs is szükségük senki segítségére, náluk már a jövő év is finanszírozva van.

A falu előnye és egyben hátránya, hogy mindenki ismer mindenkit és mindenki mindent tudni vél, vagy tudni akar. Itt semmi nem maradhat titokban és jól érezhető, hogy a félreértett pletykák milyen gyorsan terjednek. Egy elejtett mondatból, hogy kevés a pénz, mert kell az esküvőre félre tenni (ami igazából azt takarja, hogy az egyik családtagjuk megnősül, így kell számolni egy nagyobb kiadással), másnapra az a hír járta, hogy a 17 éves lánya férjhez kell, hogy menjen, mert biztos terhes. Ez is hozzátartozik egy kis közösség életéhez, amit elkerülni nem lehet, de talán ez adja a falusi élet savát-borsát.

 

„Helyi hősök” lakóhelyen élő olyan személyek, akik foglalkozásukban, életútjukban, vállalkozásukban… stb példaértékű utat jártak be

 

Gyűrűsön található egy nagy, 150-es állományt számláló gidrán és hucul lótenyészet, ami nem csak a faluhoz képest nagy, de az ország ménesei közt is méltó helyet foglal el. Vörös József hozta létre a ménest, akinek a genetikai értékek megtartása és kiaknázása az egész életét felöleli. Pár éve a lovak mellet szarvasmarhákat is tenyészt, méghozzá Kárpáti borzderes fajtát.A gazda Szőcén egy Vas megyei településen nőtt fel, így saját szemével látta és tapasztalta a vidéki, falusi élet átalakulását.

25-30 évvel ezelőtt Gyűrűsön minden háznál volt tehén, sőt csarnok is, ahova a gazdák a friss tejet minden nap elvitték. Ma már egyedül Vörös Józsefnél található egy kisebb gulya. A felesége sajtokat készít, kérésre szilvafával füstölve hagyományos módon. Nagyobb üzemekben már ez is megváltozott, a sajtokat füstlébe áztatva értékesítik, így az aromát megkapja, de a tárolhatóságán nem javít.

 

A lótartás is megváltozott, ma már munkára kevesen használják őket, inkább csak házi kedvenc, vagy hobbiállat a ló. Ezzel nem csak a lótartáshoz értő szakemberek száma egyre kevesebb, de a használható, egészséges, nem túltenyésztett lovaké is. Példaként a hucul lófajtát hoznám, a Romániából behozott egyedek igaz, hogy az első héten rettegnek az embertől, de hosszú távon a legjobb munkalovakká, legmegbízhatóbb gyereklovakká válnak. Tanításuk gyors, egyszerű, a lovak biztos lábúak (nehéz lenne egy csámpás botladozós lónak életben maradni a román hegyekben), könnyen kezelhetőek, jó munkakészségűek. Ezzel szemben ott vannak a lengyel huculok, amiket ma már az ugrásokkal tarkított huculösvényre tenyésztenek. Ennek eredményeként van egy temperamentumos sportpóni jellegű (természetben) huculuk. Sajnos fel kell ismerni azt, hogy ugró  versenyre való kislónak, póninak ott az imént említett sportpóni, amit a hucul évszázadok múlva sem fog tudni überelni, de hiányozni fog a palettáról a nyugodt, kezdőknek ajánlott, megbízható gyerekló, ami alkalmas akár terápiás lovasoktatásra is. Gyűrűsön ezért is próbálják a régi módszert fenntartani, hogy a lovaknak legyen feladatuk, hasznuk, dolguk, ezzel válnak igazán kiváló egyedekké. A napi trágyát lovaskocsival viszik le, felfelé egy, vagy két széna,- szalmabálát a visznek az istállókba az állatok segítségével. Így a ló azon kívül, hogy kiváló fogatló lesz, megtanul türelmesen várni, hozzászokik a háta mögötti zajokhoz (elég nagy csattanással jár, mikor egy bálát a kazalból a kocsira gurítanak) és sokkal megbízhatóbb lesz. Talán egy közeli példán keresztül mindenki jobban át tudja érezni ennek fontosságát. Ha valaki a semmit tevéssel megoldja a megélhetését, és a gyereke így nő fel, ezt látja példaként. Kevés az a gyerek, aki felnőve aktív munkára alkalmas, hiszen egész eddigi életében más példát látott maga előtt, máshoz szokott hozzá. Elkényelmesedik, nem lesz olyan se az állóképessége, sem az izomzata és véleményem szerint a betegségekkel szemben is sokkal fogékonyabb lesz.

Vörös József tenyésztői munkáját több díjjal is kitüntették. Elnyerte a „Gidrán fajta őrzője” címet, a Parlamentbe vehette át az Újhelyi Imre Díjat, minden évben ér el sikereket a tenyésztői kiállításokon, Penta nevű gidrán kancája nagydíjas ló lett az Alföldi Mezőgazda Napokon Hódmezővásárhelyen.

 

Az életét a lovaknak szentelte, az utolsó fillérjét is elköltötte, ha egy-egy ritka kancacsalád, vagy ménvonal egyedeire bukkant. Nála elhivatottabb emberrel még nem találkoztam, több, mint ötven évesen is egész nap rendületlenül és fáradhatatlanul dolgozik és próbál fenntartani egy értékes genetikai állományt, ami nélküle kihalna.

Kovács Emese

/by
, , ,

Báli hagyományok a településünkön régen és napjainkban / Cserháthaláp

Következő kis cikkemben településünk báli hagyományait fogom feleleveníteni, bemutatni számotokra. A bálok is hozzátartoztak elődeink népszokásaihoz, és a társadalmi érintkezés, az ünnepek szerves részei voltak. Számos változatuk előfordul: vallási ünnepekhez köthető (farsang, húsvét, búcsú), a mezőgazdasági élet ünnepeihez köthető (aratás, szüret) és a névnapokhoz köthető mulatságok. Ezeknek a nevezetes alkalmaknak az ünneplése településenként más-más.

Ezek közül a mulatságok közül most a régi világ szüreti hagyományait ismertetem veletek pár mondatban. A bálokat vasárnapi napokon tartották szabadtéren vagy a helyi művelődési házban, régebben dohánypajtában. Ezekre a rendezvényekre csak 16 év felettiek mehettek, akik ennél fiatalabban akartak beszökni, azokat egyszerűen hazazavarták. A lányok édesanyjuk kíséretében, a legények kíséret nélkül is megjelenhettek. A cigányzenére ropott tánc kezdetén a lányok karéjban táncoltak, anyukáik a terem szélén ültek, semmilyen eseményt el nem mulasztva. A legények a nekik legjobban tetsző és a legjobban táncoló lányokat kérték fel, amelyik lánynak nem jutott pár, az leült az édesanyja mellé. A bál végeztével a legények hazakísérték a lányokat, de soha nem kettesben, csak úgy, ha a lány édesanyja is jelen volt.

A leglátványosabb a régebbi időkben és most is a szüreti mulatságsorozat, a bál és a felvonulás, amelyre a legények már előre meghívták párjuknak a kiválasztott lányt. A szüret megünneplése a felvonulással kezdődött, amelyen a lányok magyar ruhába, a legények csőszruhába öltöztek. A falu egyik végétől a másikig tartó zenés-táncos felvonulást követően kezdetét vette a szüreti bál, ahol a termet szőlőfürtökkel díszítették. Ennek azért is volt jelentősége, mert a legényeknek az volt a feladatuk, hogy ezeket a fürtöket ellopják anélkül, hogy a csőszlányok ezt észrevették volna. Ha valamelyik legényt mégis tetten érték és elkapták, akkor az büntetést fizetett a jegyzőnek vagy a bírónak. A bál alatt, amíg a cigánybanda is vacsorázott, a lányok vacsorázni hívták a legényeket a szülői házba. Vacsora után már átöltözve mentek vissza a bálba, ahol már nem csak a párjukkal, hanem másokkal is táncolhattak.

 

Napjainkban, az elmúlt évek hanyatlása után, évente több alkalommal is rendez bált Cserháthaláp vezetősége. Ilyen alkalmak a farsang, a húsvét, a falu védőszentjeinek (Péter és Pál) ünnepe és a szüret. Nagyon fontosnak tartjuk hagyományaink ápolását, amelyeknek jelentős közösségformáló és összetartó szerepük is van. A kellemes kikapcsolódás és szórakozás mellett nem titkolt célunk, hogy a mai fiatalokat szülőfalujukban tartsuk, vagy tanulmányaik befejezése utánletelepedésre bírjuk izgalmas, tartalommal megtöltött programjaink segítségével. Ebből szeretnék most kiragadni egyet, s bemutatni nektek egy falusi farsangi bált napjainkból. Bár sajnos a vallási szokások a mai világban háttérbe szorultak, ha másért nem is, de a jó móka kedvéért az álarcos bált azért rendre megtartjuk.

Lehetőség szerint megpróbálunk minél több embert meggyőzni, hogy öltözzön be, s ápolja legalább ezt a hagyományt. Születnek egyéni és társas, csoportos jelmezek is. Többféle kategóriában hirdetjük meg a jelmezversenyt, s azok ötletessége, belefektetett munkája, tréfássága, vagy abszurditása adja meg a zsűrinek a megfelelő segítséget a bírálás során. A kavalkádot egy csoportképpel őrizzük meg az utókor számára.

 

A nyerteseket tortával díjazzuk, majd az eredményhirdetést követően kezdetét veszi a farsangi bál, ahol a jókedvet élő zenével biztosítjuk, s újabban a szintetizátor és az énekes mellett a változatosság kedvéért sokszor kap szerepet egy szaxofon is. A mulatságnak a hajnal szokott véget vetni, s a bálozókat a kakasszó szokta hazahívni. A mellékelt képekkel szeretném szemléltetni számotokra, hogy milyen is egy kis falusi mulatság, s bíztatok mindenkit, hogy akinek van rá lehetősége, az feltétlen próbálja ki egyszer.

 

Dócs Dávid

/by